Egy híd, egy forró betonút,
üríti zsebeit a nappal,
rendre kirakja mindenét.
Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyûrött gödör feneke a táj;
izzó hegek a káprázó homályban.
Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,
vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.
Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,
a szárnyasok, mint égõ kerubok
a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Elõször volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tûz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.
Hallom ma is a lázas kortyokat,
és tehetetlen tûröm, mint a kõ,
és kioltom a káprázatokat.

Esztendõk múlnak, évek, s a remény -
mint szalma közt kidöntött pléhedény.